Belterjes világ ez, minek tagadnánk. A szereplők évek óta ugyanazok – személyükben vagy típusukban –, ahhoz, hogy az egész távlatot kapjon, mozdulni kellene valamerre.

Ez az, ami nem megy.

Hiányzik hozzá az igazi dramaturgiai háttér (értsd: a szereplők többet akarása, markáns mondanivalója) – illetve az impresszárió. Nincs anyagi motiváció a klubok előtt se a játékosnevelésre, se a nemzetközi megmérettetésre. Túlélésre játszva lehetetlen alkotni: a túlélés öncél, ilyenkor van az, amit látunk.

A bajnokság karakterisztikáját markánsan meghatározni képes új játékosok lassan szökőévente tűnnek fel a horizonton. A „magyar mag”, mely pár éve klubról klubra vándorolt – a konkurencia hiányában biztosra menve – lassan lehorgonyoz; mögöttük pedig senki. Csak a raklapszámra igazolt és elzavart légiósok konstans tömege, nagyjából ők adják a magyar férfibajnokság „arculatát”… A statisztikai mutatókban tízesével kerülnek az élre, majd továbbállnak, mert hosszabb idő nálunk: nem jó ajánlólevél.

De legalább így, önmaga keretein belül működik a tét nélküli darab – áltattuk magunkat. Egészen az idei szezon elejéig. Ekkor derült ki, hogy a szereplőket nem az – akármilyen – előadás létrejötte motiválja: az önérdek, a megélhetés is. Belőle, és nem érte.

Magába szállhatna nyugodtan minden résztvevője a sztrájkkal, üzengetésekkel, árulózással, fenyegetőzéssel színezett műsornak: eddig legalább a felvonásokat nem kellett félbeszakítani, most eljutottunk majdnem idáig. (Rezümé a bajnokság elejéről: aki éppen nem sztrájkol, az óv.)

Miközben az első fordulókban – olykor méltatlan körülmények között játszott meccseken – feltűnt néhány igen fiatal szereplő neve, stílusa a még mindig figyelmes publikumnak. Hanga, Vojvoda, Cseh, Gál, Szabó – hogy legyen esélyük karaktert adni a fáradó társulatnak, hagyni kellene működni a színházat. Ez a felelőssége a civakodóknak.

És ez lehet – végre! –  a tétje a régóta szürke előadásnak.

Somos Ákos