A B-közép énekelt, és egyvalakit éltetett, szüntelenül. Andrius Jurkunast, az Olaj távozó magasbedobóját. Mindenki tudta, hogy négy gyönyörű esztendő lepergését követően a litván mackó a playoffbúcsúval az utolsó meccsét játssza a Tiszaligetben, s utána elköszön. A vajkezű erőcsatár megrendülten ücsörgött a kispadon, aztán amikor vége lett a borzalmas színvonalú találkozónak – a Paks nyert és meg sem állt az aranyéremig – már a sírással küszködött, végül megadta magát, nem küzdött tovább az előretoluló könnyek ellen és gyermek módjára pityergett.

Érthető és bájos, de egyáltalán nem giccses vagy erőltette jelenet volt. Imádták Szolnokon, az Olajüdülőnyi messzeségű triplái nélkül aligha lett volna bajnok és kupagyőztes 2007-ben a piros-fekete gárda. Alázatos volt, nem balhézott, és sosem felejtette el megköszönni a buzdítást sem a hazai, sem az idegenbeli meccsek után.

Megható pillanatok ezek, mert manapság a légiósok szinte zsoldosok – tisztelet a kivételeknek, akikből egyre kevesebb akad –, egy országon belül is szívfájdalom nélkül váltanak csapatot, ha a buksza vastagabb lesz a másik város klubjánál.

Jurkunasról egy igazi legenda jutott az eszembe, akihez fogható talán sosem volt és lesz Magyarországon. Jolanta Vilutytéről beszélek, akit még nekem is volt szerencsém látni kosárlabdázni. A szerény litván hölgy istenféleség volt Pécsen, ahol 1990-tól 11 szezont húzott le, dobott 7084 pontot, és mindvégig csöndesen, visszahúzódóan fogadta a sikert és a kudarcot egyaránt. A drukkerek szerencséjére előbbiből volt a több abban az időszakban...

A baranyai hölgykoszorú Jolkája 2001 őszén búcsúzott el a Lauber Dezső Sportcsarnokban a számára rendezett emlékmeccsen. Volt ott vetítés, köszöntés, minden, ami ilyenkor szokás, s szem nem maradt szárazon. Megható volt érezni azt a szeretetet és megbecsülést, ami a több mint négyezer nézőből egy ember irányába áradt, ha belegondolok, mennyire megindító percek voltak ezek, még most is libabőrös leszek.

Kár, hogy a mostani külföldiek nem akarnak, nem tudnak ennyi ideig maradni a magyar csapatoknál, mert az effajta érzelmi pluszokra nem csak a szurkolóknak lenne igényük.
Fazekas Zoltán,
a Nemzeti Sport munkatársa