Aki látta, soha nem felejti ezt a meccset. Ne ijedjenek meg, itt most nem egy hosszabb sporttudósítás következik, aki a szakmai részletekre kíváncsi, úgyis végigböngészi az újságok sportrovatait. Én most másról írok: egy CSAPATRÓL, amely ezer sebből vérezve, sérülések miatt meghatározó kezdőjátékosait nélkülözve, eddig pályára is ritkán lépő tinikkel a soraiban legyőzte a sztárokkal teletűzdelt ősi rivális Sopron csapatát.

Aki látta, soha nem felejti ezt a meccset. Ahogy a pécsi tinik felszántották a pályát, arra nehéz szavakat találni. Lehetne persze puffogtatni és tovább csépelni a „hihetetlen, fantasztikus, csodálatos” jelzőket, de ami a küzdőtéren történt a bajnoki döntő utolsó meccsén, arra valóban nincsenek szavak. Különösen azért sincsenek, mert azokról a játékosokról, akik pályára léptek, nagyon sokan azt sem tudták, hogy kicsodák is valójában. Hát, most megmutatták!

Természetesen nem szabad egy meccsből, vagy a döntő három összecsapásából messzemenő következtetéseket levonni, ugyanakkor jól látszott, hogy ezek a „gyerekek” igenis tudnak kosarazni, és képesek megverni a bizonyára sok pénzért szerződtetett idegenlégiósokat, tengeren túli szupersztárokat is.

Bámulatos volt! Egymás kezébe csapva, megfeszített izmokkal, izzó szemekkel, töretlen akarattal küzdött a Pécs. A végére már nem csak a sérülés miatt otthon maradt nagyágyúi, hanem a kipontozódott egyetlen valódi (tini)centerük nélkül is állták a sarat, a bajnoki döntő terhét, a hatalmas nyomást. Öt pont ide, öt pont oda. Tripla itt, tripla ott. Egy pont ide, aztán megint oda. Idegőrlő csata volt.

Írhatnék persze a soproni arcokról, gesztusokról, a tehetetlen dühről, de nem teszem. Tisztelet és köszönet illeti meg őket a több mint egy évtizedes párbajért, amit városom csapatával vívnak. Nélkülük szegényebb lenne a hazai kosárlabda. Egyetlen nevet emelek csak ki: Honti Katáét, aki 34 pontot dobott, ezzel is bizonyítva, hogy nagyszerű értéke a magyar sportnak.

A túloldalról, a győztes csapatból is sorolhatnám a neveket. Iványi Dalmáét, aki mára élő legendává nőtte ki magát, vagy mondjuk a tinédzser Raksányi Krisztáét, aki feleségem nyári kosártáborában tökéletesítette tudását. Istenem, ezzel a lánnyal, együtt nyaraltunk, kosaraztunk, fagyiztunk, lángosoztunk a Balaton partján, ő arról álmodott, hogy egyszer majd nagy bajnok lesz, és láss világcsodát, az lett!
Ezúton is gratulálok a Zsolnay Gyöngyi Kosárlabda Sporttábor első bajnoki aranyérmesének.  Ezért már megérte…

Aki látta, soha nem felejti ezt a meccset. Ami nem elsősorban a narancssárga színű pattogó labdáról, kosaras gyűrűről és hárompontosokról szólt, hanem tartásról, önbecsülésről, a legnemesebb küzdelemről…

Ahogy a baranyai megyeszékhelyhez hozzátartozik a Dzsámi és a Hunyadi szobor, a lakatos kerítés és a Tévétorony, úgy a mai Pécsnek szerves része ez a csapat is. Melynek egykori kapitányáról szobrot állított a város, a sportcsarnokban tucatnyi győzelmi lobogó őrzi a nagy csaták emlékét. Most érkezik még egy zászló. Talán egy picit más, mint a többi. Minden idők egyik legjobb meccsén nyertek a pécsi – szó szerint – gyerekek.

Maradjunk a tényeknél: Európa Kulturális Fővárosának hivatalos képviselői, nagykövettársaim 2010-ben mindent megnyertek, amit megnyerhettek Magyarországon.

Szívből gratulálok! És KÖSZÖNÖM!!! Hajrá, Pécs!
Vujity Tvrtko
pokoli.hu